Ma délután ismét demonstrációt tartanak a tanárok, amellyel az összeomlás szélén tántorgó "köznevelési" rendszert működtetőket szeretnék ráébreszteni, hogy talán mégiscsak a szakadék felé robogó járművet másik irányba kéne kormányozni.

Most vasárnap volt a homofóbia-ellenes világnap, amelynek kapcsán a miniszterelnöknek annyit sikerült elmondania, hogy ez a téma "viccelődésre csábít", de természetesen itthon "egyensúlyi állapot" van. Tényleg így lenne?

Hogy kit kicsoda és micsoda mire csábít, azt talán most hagyjuk, foglalkozzunk inkább a kérdés lényegi részével. A diktatúrák jellemzően könnyen tudják a társadalmat a saját képükre formálni, kezükben van minden elképzelhető eszköz ehhez, le tudják gyártani futószalagon az ideális polgárt, akinek egy autója, két gyereke, egy párttagsága van. Ám demokráciában a politikusok és a saját világnézetüket másokra erőltetők nagy sajnálatára és törekvéseik ellenére, ez másképpen van. Megjelennek a szubkultúrák, tüntetések vagy felvonulások, amelyek céljai és résztvevői gyakran visszataszítóak lehetnek számunkra, ugyanakkor el kell ismernünk, hogy egyenlő joggal vonulhat fel a Magyar Gárda és a Budapest Pride, s ez az elfogadás mindkét oldalon nehézségekbe szokott ütközni. Gyakran esik meg az, hogy a magukat konzervatív demokratáknak vallók konzervativizmusa a demokrata mentalitást legyőzi, és véres szájjal követelik a családok mentális egészségét mérgező buzifelvonulás betiltását, ugyanez persze az liberálisok versus antiszemita csoportok vonalon is elmondható.

A meleg közösség, sok más kisebbségi csoporthoz és szubkultúrához hasonlóan, a többségi társadalom jelentős részének megdöbbenésére a rendszerváltást követően azonos jogokat és elbánást kezdett el követelni magának. Döbbenet! Azért a magyar politikus nem eszi olyan forrón a kását, a miniszterelnök állásfoglalása pedig megmutatta, hogy a kérdésben egy mélyen posztkádári struccpoltika jellemzi a kormány stratégiáját. "Ha nem nézek oda, akkor nem látom, tehát minden rendben van" a hivatalos álláspont, noha tény, hogy a melegeket rendszeresen éri hátrányos megkülönböztetés az élet szinte minden területén. A problémát persze nagyon könnyű a szőnyeg alá söpörni, s még az is lehet, hogy ezzel néhány százaléknyi szavazatot be lehet zsebelni, ugyanakkor soha nem sült még jól el ez a fejelfordítós taktika. Az pedig a képmutatás és az arrogancia netovábbja, amikor a miniszterelnök egy fenyegetéssel vegyes köszönetet mond, hogy "nem provokálnak", mert ha megtennék, akkor megbomlana az egyensúly. A kijelentés pedig, miszerint a tolerancia nem jelenti azt, hogy a "tőlünk különböző életfelfogásokat azonos szabályozás alá vonnánk" egyenesen azt jelenti, hogy a megkülönböztetést nyíltan, és büszkén vésik kőbe, a szocializmus terminológiája szerint ugyan nem tiltják, de csak megtűrik.

Amellett, hogy az egyenlőség törvényileg és a gyakorlatban egy munkahelyen vagy éppen szórakozóhelyen sem biztosított, lehet-e azt mondani, hogy a melegek jogaival és a homofóbiával nem kell semmit kezdeni egy olyan országban, ahol a minden évben megrendezett melegfesztiválon ellentüntetők dobálják a felvonulókat és pont ezért az utóbbi években kordonnal és rendőrökkel hermetikusan elzárt térben vonulhatnak csak? Magyarországon ugyan valóban a nyílt homofóbia és testi inzultus sokkal ritkább, mint a nyíltan melegellenes országokban, ugyanakkor az általános közvélekedés szerint "semmi probléma a buzikkal, de csinálják a négy fal között", vagyis bujkálásra kényszeríti őket a társadalom, szó szerint egyfajta rettegés él sokakban a melegektől. Azokról a bizonyos körökben különösen népszerű elméletekről nem is beszélve, hogy a melegek miatt csökken a népszaporulat, vagy a "nyilvános buzulás" okán lesz egyre "népszerűbb" a homoszexualitás, magyarán valaki két egymást kezét fogó férfi vagy nő látványától maga is varázsütésre meleggé válik.

Véletlenül sem mondhatjuk tehát, hogy minden rendben lenne itt, még akkor sem, ha Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP szája ízének a jelenlegi helyzet tökéletesen megfelel, ugyanis mindenkinek joga van azt gondolni a homoszexualitásról és a melegekről, amit csak akar, ugyanakkor bárkit a neme vagy a nemi identitása miatt diszkriminálni sötét és antihumánus magatartás. Ha ezt a jelenséget valaha csak minimálisra szorítjuk, akkor talán beszélhetünk majd egyensúlyról, addig ez a miniszterelnök kis világában létezik csupán.

A cikk megjelent a szelsokozep.com-on is.

A habzó szájú trolltömegeket mágnesként vonzó kommentfalak hivatásos hergelői, azaz a politikai elitnek csúfolt gyűlöletgyár munkásai és különböző csatolmányaik ismételten bebizonyították rátermettségüket, és újabb áldozatokat vetettek a dühöngő oroszlánok közé. Mialatt a nemzeti ünnepeinken jogosan frusztrált és dühös tömegek a felelősök helyett egymást ütik, anyázzák a véleményük miatt, addig a média a nagy nyilvánosság előtt hurcol meg - gyakran köztiszteletnek örvendő - embereket csupán azért, mert valamit gondolnak vagy épp nem gondolnak. Miközben ezzel a két tábor közötti csatabárdot emelik egyre magasabbra, arra senki nem gondol, hogy milyen ártatlan áldozatok hullanak a kétpólusú politikai rendszer fenntartása érdekében. Aki a beidegződött politikai logikát felmondva a jobb és baloldalinak hazudott szekértáborokon kívül állóként határozza meg magát, az rögtön egyik oldal hajtóvadászatának és a másik oldal fojtó ölelésének áldozata lesz. Politikai szereplőknél ez még inkább tolerálható, hiszen mondhatnánk, hogy a tűzoltó ne csodálkozzon, ha megégeti magát, de sportolókat, zenészeket, művészeket erre a homokdobáló szintre zülleszteni több, mint felháborító.


A művészetet és a kulturális élet szereplőit rendkívül aljas módon használja fel a poltikai elit az önigazolására, az állami díjak és kitüntetések rendszerén keresztül. Ha egy művészt kitüntetnek, akkor már előre retteghet, hogy az ország egyik fele elé céltáblaként fogják felaggatni, mint hazaárulót és a nép ellenségét. Ha nem veszi át a díjat akkor ugyanez a forgatókönyv, csak a kormánypártot támogatók szemében fogják aljas árulónak beállítani. Persze ha már az ország egyik felével sikerült őt megutáltatni, akkor sem lehet biztos abban, hogy nem válik másnap mindkét oldalt fenyegető elemmé a hatalom szemében.

Tárgyalás az új koalíciós partnerrel (Panosz Kammenosz és Ciprasz)

Tanulságos és egyben sokkoló utazásra hív minket William J. Dobson amerikai újságíró a manapság is fennálló és gyakran gazdaságilag sikeres diktatúrák világába Diktatúra 2.0 című könyvében.

Ismét előkerültek az újabban radikálisan ellenzéki hangot megütő RTL Klub híradó kapcsán a habzó szájjal kiegyensúlyozott tájékoztatást követelő politikusok. A konkrét eset szinte már unalomig ismert mindenki által, kezdve azzal, hogy az RTL, egyébként üzleti szempontból logikus módon kifolyólag, azonban sajtóetikai szempontból mindenképpen megkérdőjelezhető módon, a főleg őket érintő reklámadó hatására elkezdett híradót csinálni az azonos című műsorából, egészen odáig, hogy milyen ócska és pitiáner húzás az új sarc bevezetése a legnagyobb kereskedelmi tévé és a kritikus médiumok ellen úgy általában.

Franklin D. Roosevelt és a modern tömegkommunikáció

De mindez felvet egy sokkal általánosabb problémát. A politika és a média kapcsolata rendszeres és visszatérő téma, nyilvánvalóan nem véletlenül. A tömegkommunikáció megszületését követően nem sokkal a vezetők rájöttek arra, hogy a leghatékonyabban úgy juthatnak el minden háztartásba, úgy vihetik célba üzeneteiket, hogy kihasználják a technológia vívmányait. A hullám igen hamar elindult az USA berkeiben, Roosevelt is például már hatékonyan használta a rádiót, mint propagandaeszközt. Az együttműködés azonban itt nem állt meg. Az amerikai modell lényege a televízió megjelenésével csúcsosodott ki, amely a '30-as évektől teljes mértékben kereskedelmi alapokra helyezte a tömegtájékoztatást az NBC, CBS, ABC triumvirátus megalakulása által, ellentétben az "elmaradott" európai országokkal. Innentől kezdve az adásidő vásárolható, eladható, akár egy autó vagy egy ingatlan, amit a politika alaposan ki is aknáz mind a mai napig.


Nem csak itthon furcsa hallgatni az éppen hatalomban lévő politikusok toporzékolását a média kiegyensúlyozottságának hiánya miatt, holott tudjuk, hogy minden esetben ők a legnagyobb ellenérdekeltjei a pontos és széleskörű tájékoztatásnak. Az adott kereteken belül ki jobban, ki kevésbé, de mégis minden politikai vezető megpróbálja kihasználni a rá ruházott lehetőségeit, sőt még jóval többet is, és minden különösebb feszengés nélkül tehénkedik rá saját politikai közösségének újságíróira, sőt bizonyos országokban a közszolgálati médiára, ráadásul sokszor az ellenzéki hangokat hallató médiumok elhallgattatásától vagy legalábbis ezek kísérletétől sem retten vissza. Még kevésbé szerencsés, ámde demokráciaként számon tartott országokban már nem csak adásidőt, hanem akár egy teljes médiabirodalmat vásárolnak maguknak a különböző pártközeli oligarchák, sőt akár egy komplett ország tömegtájékoztatási monopóliumát megszerezhetik a Berlusconi-féle politikus-üzletemberek. Ezen médiaparadicsomokat általában olyan nagyvállalkozók birtokolják, akik a magas fordulatszámon végzett kampánytevékenységükért cserébe később busás állami megrendeléseket remélnek az adott párt(ok) kormányra kerüléskor, általában nem is alaptalanul.

Persze lehet még ezt fokozni, ha hozzátesszük, hogy napjaink áldemokráciáit működtető diktátorai is felismerték a média hatalmasságát. A Venezuelai autokrata elnök, Hugo Chávez a magántelevíziókat az apokalipszis négy lovasának nevezve 2004-ben olyan törvényt hozatott, amely alapján önkényes módon kezdhették büntetni a médiumokat hitelrontás és hivatalos személlyel szembeni becsületsértés címén, az elnök megsértéséért pedig 30 hónap börtön járt. A nagy televíziós cégek közül a Venevisión és a Televen öncenzúrát gyakorolt, az RCTV-t megszüntették, az utolsó Globovisión pedig folyamatos harcban állt a Chávez-rezsimmel, ennek eredményeképpen 2011-ben kétmillió dolláros pénzbüntetésre is lettek ítélve. Miközben a bizonytalanságban tartott média önmagát számolta fel, az állami vonal megerősítésre került, ezzel a központi propagandagépezetet erősítve.

Az illúzió és tartalomnélküliség kezdetén. (részlet Robert Redford 1994-es Kvíz Show című filmjéből)

A politikai elit azonban nem csak Venezuelában vagy Oroszországban ellenérdekelt az átláthatóságban, a valódi oknyomozásban és újságírásban, s nem szabad azt hinnünk, hogy mindez a diktatúrák vagy az autokrata rezsimek sajátja. Vannak sokkal finomabb, demokratikusabb és csak kicsivel kevésbé hatékony módszerei az átláthatóság megakadályozásának. Az állam vigyázó kezei alatt nyugvó kereskedelmi televíziók Amerikában már az '50-es évektől fogva a műsorfolyam tartalmatlanná tételén munkálkodnak, ezzel a befektetők és a politika érdekeit egyaránt szolgálva. Az immár európát is meghódító hasonló tévéadók könnyed szórakozást nyújtó műsorainak áradata megközelítően olyan hatékonysággal képes eltakarni az átlag választópolgár elől a valóságot, mint a diktatórikus rendszerekben az államilag szabályozott cenzúra, mindezt bármiféle hivatal és cenzorok nélkül. Azonban amikor egy olyan területen kezdődik valódi tényfeltáró munka, amelyet az állam és a tőke koalíciója nem tud ilyen hatékonyan megregulázni, ott mutatja meg foga fehérjét a politika, legyen szó akármilyen demokráciáról.


Az internet pontosan ilyen terület, nem véletlen zajlik hajtóvadászat a világ legnagyobb szabású szivárogtató portálja, a Wikileaks alapítója ellen. Az ausztrál születésű Julian Assange és társai által 2006-ban létrehozott oldal alapításakor a következő célokat fogalmazták meg: 

"A Wikileaks lesz a kimeneti pontja minden kormányzati hivatalnoknak, bürokratának, vállalati alkalmazottnak, aki olyan titkos és kellemetlen információhoz jut hozzá, amelyet a szervezet el akar rejteni, de a nyilvánosságnak tudnia kell róla" 

Mindehhez tartották is magukat, hiszen a kajmán-szigeteki bankdokumentumok után az afganisztáni és iraki háborúk kegyetlenségeit bemutató videókat hoztak nyilvánosságra, majd a világsajtó neves lapjainak hasábjain további amerikai követségi dokumentumokat szivárogtattak ki. Mi az eredmény? Hackertámadások sorozata a weboldal ellen, befagyasztott bankszámlák, Interpol körözés, mindezt demokráciákban, a nemzetközi közvélemény teljes figyelmen kívül hagyásával.

A kulcsszó ugyanis nem a kiegyensúlyozottság, hanem a függetlenség. Nem a patikamérlegen kimért kormánypárti és ellenzéki megnyilatkozások megfelelő százalékos arányára van szükség a hiteles tájékoztatáshoz, hanem olyan szabad orgánumokra, amelyek nem az állami hirdetésektől és az aktuális hatalom felé hajbókoló befektetőktől teszik függővé saját tartalmukat és oknyomozási hevületüket, hanem csakis kizárólag saját, független szerkesztői elveiktől. Az autonóm, olvasói adományokból élő blogok és oknyomozó weboldalak a jövőbeli remény csírái, amelyek Magyarországon éppúgy a független újságírás utolsó megmaradt bástyái, mint bárhol máshol a világon.

A cikk megjelent a szelsokozep.com oldalon is!

A hatalmas népszerűségnek örvendő közösségi oldalak sikerének titka rengeteg ember érdeklődését felkelti, s nem csupán abból a szempontból, hogy mégis hogy a fenébe lehetett ebből ennyi pénzt csinálni csupán néhány év leforgása alatt. Ezen virtuális arany tojást tojó tyúkok ugyanis alapvetően megváltoztatták azt, amit eddig az emberek közötti kommunikációról gondoltunk vagy hittünk, pedig a Facebook, a Snapchat, a Twitter és társaik sokkal ősibb emberi ösztönre építenek, mint azt sokan sejteni vélik.

Forrás: 444.hu

Az RTL persze nem ül ölbe tett kézzel. A saját eszköztárát kihasználva próbál csípőből visszatüzelni a kormányra a híradóján keresztül, olyan ügyek előrántásával, amelyekről eddig vagy szemérmesen hallgatott, vagy nem került rájuk kellően nagy hangsúly az új állatkerti kisállatok és celebek mellett. Gulyás Gergely "megszégyenítése", Mészáros Lőrinc vagyonosodása, Orbán apjának bevételei, Kósa Lajos kellemetlen nyilatkozata is terítékre kerültek többek között az elmúlt napokban. Az, hogy az RTL híradó elkezdett valódi hírműsorként funkcionálni, olyan egybefüggő ovációt hozott Magyarország legnagyobb csatornájának, mint fennállása óta még soha, pedig sokkal inkább a legnagyobb lehurrogást érdemelné Kolosi bandája, amely ezek szerint mindaddig lapított, amíg kaszálni tudott, most pedig ahogy hirtelen veszélybe került a gazdasági érdek, máris játsszák a tökös legényt és a sajtószabadságot védő harcost. Ők persze azzal érvelnek, hogy eddig is adtak le kellemetlen riportokat, de maradjunk annyiban, hogy mindent elkövettek a közéleti hírek minimalizálásának érdekében, s noha a köztévé híradójához képest valóban piszkálták a kormányt, de az MTVA-hoz képest a Micimackó magazin is ellenzéki. Pedig téma aztán lett volna bőséggel, hiszen az orrunk előtt lettek teljes üzleti ágazatok oligarchák kezébe átjátszva különösebb tiltakozás nélkül.

Hatalmas botrányt váltott ki az Edward Snowden által kiszivárogtott tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok megfigyeli a szövetségesnek tekintett Európai Unió tagállamait és annak intézményeit is. Az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) volt munkatársának kitálalása sokakat megbotránkoztatott, de rengeteg embert meg is lepett. Ennyire naivak lettünk volna?

Az utóbbi időben kritikusok garmadája vette fel a kereskedelmi médiumok ellen lelkesen küzdő szabadságharcos dicső álarcát. Ha pedig felvették a puzséri vonalat, akkor nincs megállás, noha nem túlságosan igazságos módon mindig csak a bulvársajtó legmélyebb bugyrait képviselő újságokra és televíziós csatornákra sikerül azokat a lehető legkreatívabb módon és a legfurmányosabb szóvirágokkal a sárga földig alázó írásokat készíteni. Könnyű az antikrisztusra azt mondani, hogy gonosz, sőt még az angyalokra is, hogy jók. Ha mindezt körmondatokba és nyelvészprofesszorok elégedett sóhajtását kiváltó szókapcsolatokba öntjük, attól még nem fog a sátánista megtérni, s a keresztyén sem fog kitérni a hitéből. Magyarán a Blikk-olvasó nem fog a következő héten irodalmi folyóiratot bújni, de azért próbálkozni persze lehet.