Akkora közhelyről beszélünk, hogy Oravecz Nóra elégedetten csettintene a fenti mondat láttán, pont ezért érdekes figyelni, hogy milyen mértékű a döbbenet alakult ki a Volkswagen-csoport dízelmotorjainak megbuherálása nyomán, s hogyan hurcolják meg ezt az egy céget, mintha a vállalatok Krisztusaként egymagában kéne vállalnia a felelősséget az összes reklámhazugságért.

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy a wolfsburgi gyártót vagy akár a többi gyanúba keveredett céget védeném, de ha egy mosószergyártóról lenne szó, mindenki csak legyintene. A Volkswagen egyetlen balszerencséje, hogy autógyártóként a termékek bizonyos tulajdonságait kötelezően le kell mérni egy hivatalos és a valóságtól teljesen elrugaszkodott metódus szerint, s azokat kizárólag a réti sasok által olvasható méretű betűvel ráírni a plakátokra és a katalógusokba. A laboratóriumban lemért adatok hitelességéről meg annyit, hogy ha valaki a gyári fogyasztásról elhiszi, hogy a valóságot tükrözi, annak vagy még nem volt autója, vagy az Asztro-showban kért pénzenergiából származó jövedelméből vásárolta a négykerekűt.

Természetesen az autóiparban is a marketing iskolájának legfőbb alapelvei úgy vannak kőbe vésve, mint a tízparancsolat, s aki már valaha nézett reklámot, az könnyen láthatja, hogy ezek a szabályok úgy működnek mint a másodfokú egyenlet megoldóképlete.  A reklámnak törekednie kell, hogy egységnyi idő alatt és egységnyi felületen minél több bullshit és minél kevesebb információ vagy adat hangozzon el, ám ha utóbbi netalán mégis bekövetkezik, akkor legyen hangzatos és túlzó, ugyanakkor jogilag természetesen kikezdhetetlen. Így született meg a marketing "újbeszél"-je, amelyben az AKÁR szó kötelező tartozéka minden tényállításnak. Ez az a szó, amely minden hazugság alól feloldoz, s egyben lehetővé teszi, hogy random számgenerátorral kreált adat hangozzék el a termékre vonatkozóan.  A sampon, amely a korpa akár 99,9%-át eltávolítja, meglehet, hogy ugyanannyit ér, mintha egy erősebbet köpnék a tenyerembe, és rákenném a hajamra, hiszen a varázsszó miatt az az áhított érték akár 0 is lehet. 

Egyáltalán nem lenne ízlésem ellen való, ha végre számonkérnénk az autógyártókon a hirdetett adataik hitelességét, ugyanakkor legyünk a többi iparággal szemben is következetesek. A kérdés nem is az, hogy miért kell a Volkswagent meghurcolni, hanem, hogy a többi céget miért nem, amelyek az apró betű, az "akár" és a kellemes életérzések szentháromságának jegyében fejtik ki reklámtevékenységüket. Ha az autóknál nem lennének különleges szabályok a károsanyag-kibocsátás és a fogyasztás mérésére vonatkozóan, akkor nyilván a VW Golf hirdetésében is az szerepelne, hogy "akár 3,2 literes fogyasztással", s ugyanúgy reklámozhatnának, mint a cégek 99,9%-a nap mint nap. 

Kicsiny hazánk és lényegében az egész nyugati világ egyik legtipikusabb társadalmi jelensége manapság az általános elitellenesség, amelyre remekül reflektál a most érkezett Quimby-dal. Noha a dallamok és a hangszerelés tipikusan quimbysnek mondhatóak, kötelező fúvós betéttel és pattogós ritmussal, az új dal szövege sokkal direktebb, kevésbé elborult képeket fest elénk, mint azt Kiss Tibi többi szövegeinél megszokhattuk, s nem szöszmötöl, az arcunkba vágja: 

Internetszerte óriási várakozás előzte meg az új Radiohead számot, az angol alternatív rock banda ugyanis hosszabb kihagyás után ezzel tért vissza, és roppant korrekt anyagot gyártottak zeneileg, szövegileg, vizuálisan, mindenhogy. A muzsika szándékoltan minimalista, gitárjátékával, elektronikus basszusaival és vonósok bevonásával hatékonyan ágyaz meg a szöveg kőkemény mondatainak, amelynek hatásosságához további muníciót ad a Chris Hopewell által rendezett videoklip, amely rövidfilmként is megállja a helyét.

A történet látszólag a létező világok legjobbikában zajlik, ahol mindenki végzi a saját kis dolgát, amelyre a meseszerű megvalósítás is ráerősít. Azonban az idilli képről lassan lepereg a cukorszirupos máz, s egy megbélyegző, mindenkit megfigyelő, autoriter vezetésű társadalom képe rajzolódik ki, ám e világ abszurditása csak egy kívülről jött ember számára nyilvánvaló. Az egyre sötétülő kisváros képéhez remekül illeszkedik a zeneszöveg disztópikus világa, amely olyan sorokkal operál, mint 

Stay in the shadows/Cheer at the gallows (...) Abandon all reason/Avoid all eye contact.

Az informatika viszonylag friss világa már jó ideje fulladozik a rá telepedő multinacionális óriásmonopóliumok fojtogató szorításától, mint a Microsoft, az Apple, valamint a Google, amelyek a piac egy-egy szektorát olyan mértékben képesek voltak eluralni, hogy a vetélytársaik levegőhöz sem juthattak, s minden lehetséges, és a jogszabályokat sokszor kreatívan értelmező eszközt is bevetettek, hogy megingathatatlan uralmuk tartós maradhasson, amelyet kevés kivételtől eltekintve az USA globalizációsimogató politikai vezetése is keresztbe tett kézzel, sőt a növekvő gazdaságot látván elégedett csettintéssel fogadott. 

Szinte már álmunkból felkeltve tudjuk a népszerű mantrát, miszerint a legújabb közösségi médiafelületek és azoknak a használata radikálisan megváltoztatja az életünket. A "bezzeg régen" típusú szólamokon azonban kevesen tudnak túllendülni, s az például már sokkal kevésbé téma, hogy a demokráciát mennyiben forgatja fel a közösségi oldalak világa.



A hagyományos média manipulációs potenciálját eufemisztikus kifejezéssel véleményformáló erőnek is szokás nevezni, amely a tévéket, újságokat vagy rádiókat rendszeresen egyik vagy másik politikai erő homokozójává teszi, a politikai sikerek elérésének érdekében. A tradicionális médiafelületek mellett ugyanakkor manapság egyre nagyobb teret hódítanak a blogok és az egyéb közösségi felületek, Facebook-oldalak. Jelenleg emberek tömegei tájékozódnak erősen megkérdőjelezhető hátterű, gyakran álhíreket terjesztő szájtokról, amelyek kattintásvadász címeikkel elsősorban anyagi érdekből vágynak a látogatókra, ugyanakkor manipulatív vagy hamis állításaikkal a közvélemény befolyásolására is tökéletesen alkalmasak. A mainstream internetes felületek pedig annak érdekében, hogy versenyben maradjanak a játékszabályok nélkül működő vetélytársaikkal, szintén "kamublogosodnak". A kattintásvadász címek, a politikai bulvár neves hírportálokra való betörése mind az elkeseredett kattintásvadászat melléktermékei, amely mára a legnevesebb közéleti lapok online változatait is a bulvár mocsarába rántotta.


A politika sem rest, hogy a trendekre saját jól bejáratott eszköztárának megújításával reagáljon, politikusok tömegei hozzák létre saját közösségi oldalukat, amelyeken az adminisztrátoraik és PR-osaik közvetítésével saját álomvilágukról számolnak be, amely pártállástól függően vagy egy felfelé törekvő és a csúcsokat ostromló fejlődő országot mutat, vagy egy leszakadó, a fejletlenség posványában tengődő nemzetet. Mindezek tetejébe természetesen saját imázsuk polírozásának érdekében fellelhető még az úgynevezett kiskutya/kismacska-kontent, amely a kellő mértékű cukiságfaktort adagolja az egységnyi propaganda mellé. A politikacsinálók Facebook-profiljai nem kevésbé, de nem is jobban őszinték, mint az őket lájkoló átlagos felhasználóé, aki  üzenőfalán szintén nap mint nap saját élete nagyszerűsége előtt borul térdre. A közösségi kommunikáció látszólag a demokrácia csúcsa kéne legyen, hiszen a választott vezető közel kerül a választópolgárhoz, ráadásul a kommentek által a pórnép is odafirkanthatja véleményét egy-egy poszt alá. Ezzel szemben a valóság az, hogy a közösségi média a politikai kampányokat a valóvilágos kiszavazóshow-k és tehetségkutató műsorok szánható-szerethető produkcióinak nívójára zülleszti, ahol az egybites, Donald Trump-féle üzenetek, az orbáni "folytatjuk"-nál is összetettebb programok és a kutyás szelfik határozzák meg a választópolgár döntését. Ezek az oldalak olyan hősöket kreálnak a politikusokból, akikért úgy rajonghatnak az emberek, akár a sztárokért, mivel nem politikai programjaikra szavaznak, hanem a személyiségükre és arra a nagy adag cukormázra, amelyet politikai tanácsadóik a nyakukba zúdítottak.
Nem csoda a közösségi kirakatvalóság előretörését figyelve, hogy a politikai kommunikáció és a valós cselekvések közötti egyensúly még az eddigieknél is jobban megborult. Míg régebben a kommunikáció feladata többnyire az volt, hogy az adott intézkedést a lehető legjobban lehessen a polgároknak megmagyarázni vagy esetleg félremagyarázni, jelenleg már egyre többször nem a kommunikáció szolgálja a kormányzást, hanem fordítva. Az új politikai iskola szerint rossz kormányzás nincsen, legfeljebb túl kevés saját médium vagy nem elég hatékony figyelemelterelés. A közvélemény pedig olyasmi, amit nem az intézkedések meghozatalát megelőzően kell figyelembe venni, hanem amit a különböző médiafelületeken, megfelelő mértékű manipulálással lehet utólag az adott intézkedést elfogadó, de legalábbis annak nem ellenszegülő álláspontra kondicionálni.

Aligha tehetünk már bármit az ellen, hogy a közösségi oldalak életünk minden területén megjelentek, de tudatos fogyasztásukkal talán elérhető némi progresszió. Ne legyen ugyanis kétségünk afelől, hogy a politika hivatásos manipulátorai mindent megtesznek, hogy programok helyett egyre inkább Facebook-profilok és jól hangzó szlogenek virtuális térben zajló csatájává silányuljon a demokrácia.

A cikk a szelsokozep.com-on is megjelent.