Ismét előkerültek az újabban radikálisan ellenzéki hangot megütő RTL Klub híradó kapcsán a habzó szájjal kiegyensúlyozott tájékoztatást követelő politikusok. A konkrét eset szinte már unalomig ismert mindenki által, kezdve azzal, hogy az RTL, egyébként üzleti szempontból logikus módon kifolyólag, azonban sajtóetikai szempontból mindenképpen megkérdőjelezhető módon, a főleg őket érintő reklámadó hatására elkezdett híradót csinálni az azonos című műsorából, egészen odáig, hogy milyen ócska és pitiáner húzás az új sarc bevezetése a legnagyobb kereskedelmi tévé és a kritikus médiumok ellen úgy általában.

Franklin D. Roosevelt és a modern tömegkommunikáció

De mindez felvet egy sokkal általánosabb problémát. A politika és a média kapcsolata rendszeres és visszatérő téma, nyilvánvalóan nem véletlenül. A tömegkommunikáció megszületését követően nem sokkal a vezetők rájöttek arra, hogy a leghatékonyabban úgy juthatnak el minden háztartásba, úgy vihetik célba üzeneteiket, hogy kihasználják a technológia vívmányait. A hullám igen hamar elindult az USA berkeiben, Roosevelt is például már hatékonyan használta a rádiót, mint propagandaeszközt. Az együttműködés azonban itt nem állt meg. Az amerikai modell lényege a televízió megjelenésével csúcsosodott ki, amely a '30-as évektől teljes mértékben kereskedelmi alapokra helyezte a tömegtájékoztatást az NBC, CBS, ABC triumvirátus megalakulása által, ellentétben az "elmaradott" európai országokkal. Innentől kezdve az adásidő vásárolható, eladható, akár egy autó vagy egy ingatlan, amit a politika alaposan ki is aknáz mind a mai napig.


Nem csak itthon furcsa hallgatni az éppen hatalomban lévő politikusok toporzékolását a média kiegyensúlyozottságának hiánya miatt, holott tudjuk, hogy minden esetben ők a legnagyobb ellenérdekeltjei a pontos és széleskörű tájékoztatásnak. Az adott kereteken belül ki jobban, ki kevésbé, de mégis minden politikai vezető megpróbálja kihasználni a rá ruházott lehetőségeit, sőt még jóval többet is, és minden különösebb feszengés nélkül tehénkedik rá saját politikai közösségének újságíróira, sőt bizonyos országokban a közszolgálati médiára, ráadásul sokszor az ellenzéki hangokat hallató médiumok elhallgattatásától vagy legalábbis ezek kísérletétől sem retten vissza. Még kevésbé szerencsés, ámde demokráciaként számon tartott országokban már nem csak adásidőt, hanem akár egy teljes médiabirodalmat vásárolnak maguknak a különböző pártközeli oligarchák, sőt akár egy komplett ország tömegtájékoztatási monopóliumát megszerezhetik a Berlusconi-féle politikus-üzletemberek. Ezen médiaparadicsomokat általában olyan nagyvállalkozók birtokolják, akik a magas fordulatszámon végzett kampánytevékenységükért cserébe később busás állami megrendeléseket remélnek az adott párt(ok) kormányra kerüléskor, általában nem is alaptalanul.

Persze lehet még ezt fokozni, ha hozzátesszük, hogy napjaink áldemokráciáit működtető diktátorai is felismerték a média hatalmasságát. A Venezuelai autokrata elnök, Hugo Chávez a magántelevíziókat az apokalipszis négy lovasának nevezve 2004-ben olyan törvényt hozatott, amely alapján önkényes módon kezdhették büntetni a médiumokat hitelrontás és hivatalos személlyel szembeni becsületsértés címén, az elnök megsértéséért pedig 30 hónap börtön járt. A nagy televíziós cégek közül a Venevisión és a Televen öncenzúrát gyakorolt, az RCTV-t megszüntették, az utolsó Globovisión pedig folyamatos harcban állt a Chávez-rezsimmel, ennek eredményeképpen 2011-ben kétmillió dolláros pénzbüntetésre is lettek ítélve. Miközben a bizonytalanságban tartott média önmagát számolta fel, az állami vonal megerősítésre került, ezzel a központi propagandagépezetet erősítve.

Az illúzió és tartalomnélküliség kezdetén. (részlet Robert Redford 1994-es Kvíz Show című filmjéből)

A politikai elit azonban nem csak Venezuelában vagy Oroszországban ellenérdekelt az átláthatóságban, a valódi oknyomozásban és újságírásban, s nem szabad azt hinnünk, hogy mindez a diktatúrák vagy az autokrata rezsimek sajátja. Vannak sokkal finomabb, demokratikusabb és csak kicsivel kevésbé hatékony módszerei az átláthatóság megakadályozásának. Az állam vigyázó kezei alatt nyugvó kereskedelmi televíziók Amerikában már az '50-es évektől fogva a műsorfolyam tartalmatlanná tételén munkálkodnak, ezzel a befektetők és a politika érdekeit egyaránt szolgálva. Az immár európát is meghódító hasonló tévéadók könnyed szórakozást nyújtó műsorainak áradata megközelítően olyan hatékonysággal képes eltakarni az átlag választópolgár elől a valóságot, mint a diktatórikus rendszerekben az államilag szabályozott cenzúra, mindezt bármiféle hivatal és cenzorok nélkül. Azonban amikor egy olyan területen kezdődik valódi tényfeltáró munka, amelyet az állam és a tőke koalíciója nem tud ilyen hatékonyan megregulázni, ott mutatja meg foga fehérjét a politika, legyen szó akármilyen demokráciáról.


Az internet pontosan ilyen terület, nem véletlen zajlik hajtóvadászat a világ legnagyobb szabású szivárogtató portálja, a Wikileaks alapítója ellen. Az ausztrál születésű Julian Assange és társai által 2006-ban létrehozott oldal alapításakor a következő célokat fogalmazták meg: 

"A Wikileaks lesz a kimeneti pontja minden kormányzati hivatalnoknak, bürokratának, vállalati alkalmazottnak, aki olyan titkos és kellemetlen információhoz jut hozzá, amelyet a szervezet el akar rejteni, de a nyilvánosságnak tudnia kell róla" 

Mindehhez tartották is magukat, hiszen a kajmán-szigeteki bankdokumentumok után az afganisztáni és iraki háborúk kegyetlenségeit bemutató videókat hoztak nyilvánosságra, majd a világsajtó neves lapjainak hasábjain további amerikai követségi dokumentumokat szivárogtattak ki. Mi az eredmény? Hackertámadások sorozata a weboldal ellen, befagyasztott bankszámlák, Interpol körözés, mindezt demokráciákban, a nemzetközi közvélemény teljes figyelmen kívül hagyásával.

A kulcsszó ugyanis nem a kiegyensúlyozottság, hanem a függetlenség. Nem a patikamérlegen kimért kormánypárti és ellenzéki megnyilatkozások megfelelő százalékos arányára van szükség a hiteles tájékoztatáshoz, hanem olyan szabad orgánumokra, amelyek nem az állami hirdetésektől és az aktuális hatalom felé hajbókoló befektetőktől teszik függővé saját tartalmukat és oknyomozási hevületüket, hanem csakis kizárólag saját, független szerkesztői elveiktől. Az autonóm, olvasói adományokból élő blogok és oknyomozó weboldalak a jövőbeli remény csírái, amelyek Magyarországon éppúgy a független újságírás utolsó megmaradt bástyái, mint bárhol máshol a világon.

A cikk megjelent a szelsokozep.com oldalon is!