A habzó szájú trolltömegeket mágnesként vonzó kommentfalak hivatásos hergelői, azaz a politikai elitnek csúfolt gyűlöletgyár munkásai és különböző csatolmányaik ismételten bebizonyították rátermettségüket, és újabb áldozatokat vetettek a dühöngő oroszlánok közé. Mialatt a nemzeti ünnepeinken jogosan frusztrált és dühös tömegek a felelősök helyett egymást ütik, anyázzák a véleményük miatt, addig a média a nagy nyilvánosság előtt hurcol meg - gyakran köztiszteletnek örvendő - embereket csupán azért, mert valamit gondolnak vagy épp nem gondolnak. Miközben ezzel a két tábor közötti csatabárdot emelik egyre magasabbra, arra senki nem gondol, hogy milyen ártatlan áldozatok hullanak a kétpólusú politikai rendszer fenntartása érdekében. Aki a beidegződött politikai logikát felmondva a jobb és baloldalinak hazudott szekértáborokon kívül állóként határozza meg magát, az rögtön egyik oldal hajtóvadászatának és a másik oldal fojtó ölelésének áldozata lesz. Politikai szereplőknél ez még inkább tolerálható, hiszen mondhatnánk, hogy a tűzoltó ne csodálkozzon, ha megégeti magát, de sportolókat, zenészeket, művészeket erre a homokdobáló szintre zülleszteni több, mint felháborító.A művészetet és a kulturális élet szereplőit rendkívül aljas módon használja fel a poltikai elit az önigazolására, az állami díjak és kitüntetések rendszerén keresztül. Ha egy művészt kitüntetnek, akkor már előre retteghet, hogy az ország egyik fele elé céltáblaként fogják felaggatni, mint hazaárulót és a nép ellenségét. Ha nem veszi át a díjat akkor ugyanez a forgatókönyv, csak a kormánypártot támogatók szemében fogják aljas árulónak beállítani. Persze ha már az ország egyik felével sikerült őt megutáltatni, akkor sem lehet biztos abban, hogy nem válik másnap mindkét oldalt fenyegető elemmé a hatalom szemében.
Kovács Kokó esete is azt mutatja, hogy elég egy-egy elejtett szó ahhoz, hogy a római gladiátorjátékokat megszégyenítő kegyetlenséggel vessenek egy embert az aréna közepére. A kétbites (ellenség/barát) gondolkodásmód szűrőjén nyilvánvaló, hogy egy egyszerű mondatnál ("Nem vagyok Fideszes") több nem igazán képes áthatolni, s ezért az oroszlánüvöltés közepette meg sem hallatszanak Kokó olyan mondatai, hogy "sokan jogosan kiábrándultak a Fideszből" vagy hogy jelenleg is "Fidesz-szavazó vagyok." Amit ő mond azzal lehet egyetérteni, lehet azt mondani, hogy igenis van alternatívája a Fidesznek, s ide behelyettesíteni egy politikai erőt a DK-tól a Jobbikig bezárólag. De olimpiai bajnokunkat mindkét oldalon egy gerinctelen féregnek beállítani azért, hogy még egy napig fennmaradhasson a kétpólusú világ, több mint visszataszító, a helyzet abszurditását pedig az mutatja, hogy Gusztos Péter egykori SZDSZ-es politikus volt azon kevesek egyike, aki kiállt a sportoló mellett egy igen korrekt írásban.
Ebből a rendkívül agresszív és elmérgesedett közhangulatból, illetve a jobboldalon kezdődő, a baloldalon pedig nem szűnő káoszból is látható, hogy a kétszínű politikai paletta végnapjait éljük, amelynek agóniája tulajdonképpen már 2006 ősze óta tart, de a rendszerpártok (MSZP és maradványai valamint a Fidesz) vaksága és hataloméhsége minden progresszivitást igyekezett lefojtani. Nem értették meg, hogy egy politikai erő alapja nem épülhet hosszú távon a másik fél gyűlöletére, nem igazolhatja Orbán a saját szükségességét folyamatosan Gyurcsánnyal és viszont. Az ország két részre szakítása pedig rövidtávon ugyan kifizetődő, de hosszútávon olyan feszültségeket okoz, amelyek az összes elmúlt húsz évben ott tespedőt kirobbantanak majd a bársonyszékéből. A nevető harmadik pedig úgy tűnik, hogy a rendszeren kívüli Jobbik lesz, s ennek kizárólagos felelősei a rendszerpártok irányítói, tanácsadói és minden egyes águk-boguk. A radikálisok hatalomra kerülésének következményei jelenleg beláthatatlanok, de minden esetre úgy tűnik, hatalmas ára lesz ez a dipólus rendszer felszámolásának, már ha nem termeli ki újra magát ugyanez a szisztéma Vonáékkal a jobb sarokban.
Megjelent a szelsokozep.com oldalon is.
Megjelent a szelsokozep.com oldalon is.
